Ukrajnáról és Lengyelországról higgadtan

Az ukrajnai háború megítélésének eltérő hangsúlyai próbára teszik a történelmi magyar–lengyel barátságot. Mértéktartásra van szükség, nem feledve, hogy az ukrán nép európai integrációja közös érdek, s ennek keretében kell a kárpátaljai magyarság jogait is garantálni.

A magyar parlamenti többség külpolitikája egyszerre áll a nemzeti összetartozás, a jó szomszédság, a magyar–lengyel barátság és az euroatlanti szövetség talaján, amelyek egyaránt a magyar államrezon elidegeníthetetlen részei. Mivel az ukrajnai háború kapcsán hazánk és nemzetünk helyzetéből következő érdekeinket következetesen képviseljük, időnként vitáink keletkeznek, nemcsak Kijevvel, hanem Varsóval vagy akár Washingtonnal is.

Nem azonosulhatunk azonban egyetlen olyan narratívával sem, amelyik antagonizálja a magyar–lengyel vagy a magyar–ukrán viszonyt, vagy szembehelyezi a magyar közvéleményt a NATO-val.

Ezt azért fontos egyértelművé tenni, mert a jelenlegi feszült helyzetben tombolnak az érzelmek, nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is. Mivel – ellentétben egyes híresztelésekkel – hazánkban szinte korlátlan a sajtószabadság, mindez a sajtóban is minden kontroll nélkül csapódik le. A jobboldali, konzervatív sajtóban is, sőt, csak ott igazán. Az érthetően, de nem mindig bölcsen indulatos publicisztikákat azonban nem szabad összekeverni a megválasztott parlamenti többség és az általa hamarosan felhatalmazásra kerülő kormány higgadt, megfontolt és racionálisan hazafias politikájával.

A magyar–lengyel taktikai szóváltásokon felindulva például a minap az egyik nagy tekintélyű konzervatív hetilapban egy publicisztika szerzője „a civilizáció sírásóinak” nevezte a lengyeleket, akik szerinte háborút akarnak kiprovokálni, pedig „felelőtlen provokációikra már többször ráfáztak”. Ez a retorika már-már úgy hangzik, mintha a publicista a második világháború kitöréséért is a lengyeleket tartaná felelősnek. Pedig nyilvánvalóan nem akar egy magát konzervatívnak tartó szerző vagy lap az egykori hitleri és sztálini, s most a Putyin elnök által felmelegített érveléssel azonosulni.

A magyar–lengyel barátság nem azt jelenti, hogy Varsó határozza meg, Magyarország mit és hogyan tehet. Azt viszont jelenti, hogy türelemmel végighallgatjuk egymás érvelését, és kerüljük, hogy rosszat mondjunk vagy akár gondoljunk a másikról. A két ország sok szempontból eltérő helyzetben van, ezért fellépésük is számos területen szükségszerűen eltérő.

A barátság a külpolitikában azt jelenti, hogy amiben lehet, abban össze kell fogni, amiben meg nem, abban igyekezni kell minél kevesebbet ártani egymásnak.

Magyar részről ezért eddig sem bíráltuk, és nem is tervezzük bírálni a lengyel külpolitikát, harmadik országok lengyelellenes narratíváival pedig nem azonosulunk.

Történetileg a magyar kultúrkörben a hazafiságnak mindig része volt a lengyelek iránti barátság. Kifejezett lengyelellenességre pedig csak a nácik és a bolsevikok magyar követői ragadtatták magukat. Utóbbiak a nyolcvanas években folytattak utoljára durva hangnemű sajtó-

hadjáratot a magyar–lengyel barátság ellen. Ezért magára adó tényezőnek nem mindegy, hogy egy-egy megnyilvánulással melyik tradíció folytatójává válik. Mivel a lengyelbarátság a magyar nemzeti identitás része, a magyar hazafiság jegyében szocializálódott parlamenti többség akkor is ki fog tartani a magyar–lengyel barátság mellett, ha egy-egy meghatározó lengyel személyiség – a mai helyzetben szintén tomboló érzelmektől elragadtatva – egy időre demonstratívan hátat fordít ennek a hagyománynak.

Az ukránokkal és az ukrajnai háborúval kapcsolatban különösen sok sületlenséget szülnek az érzelmek, meg talán az orosz dezinformációs törekvések is. A magyar nyilvánosság széles köreiben terjedő sztereotípia például, hogy az ukrán nemzeti törekvések valamifajta oroszellenes amerikai felforgató tevékenység termékei. Valójában elég egy kis világirodalmi vagy filmművészeti tájékozottság ahhoz, hogy az ember megdöbbenjen az ilyen állításokon. Hogy lenne amerikai kreatúra egy olyan nemzet, amelyikkel a lengyelek több száz évre visszamenő, véres konfliktusok sorozatára tekintenek vissza? Ezt a múltat próbálják most megbékélésre, sőt történelmi jelentőségű szövetségre változtatni, aminek a sikeréhez magyar részről csak a legjobbakat kívánhatjuk.

Hasonló történelmi szamárság a második világháborúban hazánkban háborús bűnöket elkövető „felszabadítókat” az ukrán nemzeti törekvésekkel azonosítani, arra hivatkozva, hogy a Vörös Hadseregnek ezt a szárnyát II. Ukrán Frontnak hívták. Valójában ez a „vörös” hadsereg az ukrán nemzetiekkel bánt el a legdurvábban, gyakorlatilag teljes kiirtásukra törekedve.

Figyelembe kell venni, hogy a magyarsággal szomszédos nemzetek közül a legnagyobb az ukrán. Ezért különösen fontos minél alaposabb ismeretekre támaszkodva, és nem az orosz külpolitikai propagandagépezet kliséi alapján gondolkodnunk róluk. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy ne csak élelmet és szállást adjunk a menekülteknek, hanem – ha már arra kényszerültek, hogy itt legyenek köztünk – próbáljuk megismerni a kultúrájukat, mindennapi életüket, saját nemzetükről és a világról való gondolkodásukat. Csak ennek alapján léphetünk fel kezdeményezően Ukrajna irányában a jó szomszédság megteremtése érdekében, amelynek a háború után részét kell hogy képezze majd a kárpátaljai magyarok elvett jogainak helyreállítása is.

Fontos, hogy világosan lássuk azt is, mit jelent és mit nem jelent az az állásfoglalásunk, amely szerint „ez nem a mi háborúnk”. Arról van szó, hogy Magyarország nem hadviselő fél, és nem is kíván azzá válni: nem küld katonát, nem szállít és nem enged át területén halált okozó fegyvert. Szó sincs azonban arról, hogy az Ukrajna meghódítására, illetve megcsonkítására tett orosz kísérlet ne sértené zsigerileg a magyar érdekeket. Oroszország ahhoz a nyugati világhoz való csatlakozásban akarja megakadályozni Ukrajnát, amelyhez mi is tartozunk, s mivel Ukrajnában másfél százezer magyar él, elemi nemzetpolitikai érdekünk, hogy Ukrajnának ez a törekvése, bármilyen ambiciózus is, sikerüljön. Ezért is vagyunk elkötelezettek az elsők között Ukrajna EU-csatlakozási folyamatának mielőbbi megkezdése mellett.

Mi több, Putyin elnök a háború előestéjén a világtörténelem legnagyobb tragédiájának nevezte a Szovjetunió széthullását.

A háború kontextusában látni kell, hogy ezzel nem pusztán történészi ambíciókra ragadtatta magát egy politikus, hanem egy nagyhatalom jelentette be – Kárpátalját is érintő – hódító törekvéseit.

Magyar részről igyekszünk Oroszországgal minél kevésbé kiélezni a viszonyunkat, energiapolitikai okokból is, biztonsági megfontolásokból is, a kölcsönös tisztelet hagyományára való tekintettel is.

Az viszont nem érdekünk, hogy a kárpátaljai magyarságnak az orosz érdekszférában, Magyarországnak pedig az orosz érdekszféra tőszomszédságában (esetleg az érdekszféra valamifajta külső, „luxus” körében) kelljen hirtelen találnia magát. Mondjuk ki világosan: a volt Szovjetuniót újra egyesítő orosz birodalom víziója, amely orosz részről ennek a háborúnak a deklarált célja, magyar külpolitikai szempontból teljesen elfogadhatatlan.

Tehát, bár „ez nem a mi háborúnk”, de – tetszik, nem tetszik – ellenünk is folyik, amiben nem vagyunk, nem lehetünk semlegesek. Ilyen értelemben minket is védenek a saját országuk függetlenségéért élet-halál harcot vívó ukrán katonák. Köztük kárpátaljai magyarok is – bár ennek kapcsán némi elégtétellel nyugtázhatjuk a kényszersorozások felfüggesztését Zelenszkij elnök részéről. Sőt, olyan értelemben is védenek minket, hogy az orosz deklarált háborús célok szerint azt is Moszkva akarja megmondani, hogy a közép-európai országok – köztük hazánk – milyen fegyvereket telepíthetnek saját területükre, és milyen csapatokra támaszkodhatnak országuk védelmében. Erről azonban Magyarország hallani sem akar, hiszen ezekben a kérdésekben kizárólag a magyar nép joga dönteni.

A magyar érdek tehát úgy fest, hogy nem érdekünk belesodródni ebbe a háborúba, de érdekünk, hogy a háború mielőbb véget érjen, és úgy érjen véget, hogy az orosz fél nem éri el azokat a céljait, amelyekért a háborút indította. Fontos, hogy olyan véget érjen ez a háború, amely semmilyen értelemben nem igazolja a katonai erőszakot. Ha ugyanis az oroszok számára bármilyen értelemben igazolódik az agresszió, akkor – ők, vagy mások – később is katonailag fognak fellépni céljaikért. Az erőszak bármiféle igazolása ezért elemi módon sértené meg a régió stabilitásához fűződő sarkalatos magyar érdeket.

Emiatt van az, hogy Magyarország, miközben tartózkodik minden olyan megnyilvánulástól, amely hadviselő félként jelenítené meg az orosz–ukrán háborúban, minden egyéb lehetséges eszközzel támogatja a háború mielőbbi olyan lezárását, amely nem igazolja az agressziót. Támogatjuk az EU erőfeszítéseit a békéért, beleértve az Ukrajnába irányuló uniós fegyverszállítást is, valamint történelmünk legnagyobb humanitárius segélyprogramját, illetve az Oroszországgal szemben alkalmazott gazdasági és politikai szankciók széles palettáját.

Egyedül az energetikai kapcsolatok teljes megszakítását nem tudjuk támogatni, mert a háborús helyzettel ellenkezne egy olyan intézkedés, amellyel több kárt okoznánk magunknak, mint az ellenséges hatalomnak. Nem ellenezzük azonban, hogy minden olyan tagállam, amelyik megteheti, szakítsa meg akár teljesen is energetikai kapcsolatait Oroszországgal. Számunkra az a fontos, hogy ez ne legyen kötelező. Szintén nem ellenzünk semmit, ami Oroszország energiapiaci monopolhelyzetének és ezáltal az energiaszállításból származó extraprofitjának megszüntetésére irányul. Álláspontunk szerint a megszállóknak ki kell vonulniuk a megszállt területekről, Ukrajna szuverenitását, területi épségét és az emberi és kisebbségi jogokat Ukrajnában helyre kell állítani, a háborús bűnöket ki kell vizsgálni, elkövetőiket és felbujtóikat kézre kell keríteni és meg kell büntetni, a háborús pusztítás utáni újjáépítést pedig a nemzetközi közösség támogatásán kívül a károkozóknak is fizetniük kell. Mindezt követően az embereknek és a nemzeteknek meg kell békélniük egymással. Sokáig fog sajnos tartani!

Németh Zsolt
a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke