NATO-tagok háborúja: másképp emlékszik Észak és Dél, mi történt Ciprus kettészakadásakor

Bár északon és délen is azt remélik, egyszer nem lesz kettészakított sziget Ciprus, és egyesül a két ország, helyszíni riportunkból kiderül, mindkét oldal a másikban látja a hibást, és az ott élők nem különösebben bizakodók, hogy a közeljövőben változhat a politikai helyzet. Nem Ciprus ügye volt az egyetlen, amikor kis híján véres háború tört ki két NATO-tagország, Görögország és Törökország között.

Ciprus 1960-ban szabadult meg a brit gyarmati függőségtől, de az államszerződésben rögzítették, hogy Görögország, Törökország és Nagy-Britannia is katonai erőket állomásoztathat a szigeten. Éppen ezért a mai napig van két nagy brit katonai bázis a déli részen, az egyik konkrétan határ is, azaz úgy juthatunk el Észak-Ciprusról Ciprusra, ha a török katona után megmutatjuk igazolványunkat a britnek is.

Mi történt 1974-ben?

Miután egy görög katonai junta által támogatott csoport puccsot hajtott végre a ciprusi elnök ellen, aki menekülni kényszerült a szigetről, veszélybe került a török kisebbség, hiszen a puccs résztvevőinek célja Ciprus Görögországhoz csatolása volt, valamint a törökök megölése, elűzése. Törökország a ciprusi törökök védelmére hivatkozva 40 ezer katonát rendelt a szigetre, 72 óra alatt elfoglalta az északi részét, és megbuktatta a katonai juntát.

Bár az elűzött ciprusi elnök, Makáriosz visszatért az ország élére, a sziget harmadát uralmuk alatt tartották és tartják a mai napig a törökök – az Észak-ciprusi Török Köztársaságot máig nem ismeri el egyetlen állam sem, csak Törökország.

Mi az a zöld vonal?

Az úgynevezett zöld vonal csaknem 200 kilométeren osztja ketté a szigetet, a határ két szélén északon a török, délen a ciprusi, illetve a brit hadsereg tagjai állnak, az ütközőzónát pedig az ENSZ felügyeli. A török hadsereg megérkezését követően teljesen elkülönült a ciprusi és a török nép, a mai napig csupán néhány faluban élnek együtt. Évtizedekig átjárhatatlan volt a határ, ám a béketárgyalások eredményeképpen 2003-ban Nicosiában már megnyitottak egy folyosót, amit azóta újabb és újabb átkelő pontok követtek a gyalogosok és az autósok számára.

A turisták többsége csupán néhány órára látogatja meg Észak-Ciprust: Nicosiában, a gyalogos átkelésre kialakított utcában átsétálnak, szétnéznek az északi óváros piacán, majd visszatérnek. Az északon alvók másnap szigorúbb ellenőrzésre számíthatnak: beszámolók szerint ha valaki bizonyíthatóan olyan épületben aludt, amelyet a törökök elvettek egy ciprusi családtól, akkor nem engedik vissza délre.

Mi az a szellemváros?

A török hatalomátvételt követően körülbelül 200 ezren menekültek át délre, míg 60 ezer török északra költözött. A harcok kitörésekor a többség mindenét hátrahagyva indult el, így vált szellemvárossá Famagusta egy része, amely korábban a sziget legnépszerűbb tengerparti üdülővárosa volt.

Mivel évtizedekig nem térhettek vissza a délre menekülő ciprusiak – és szinte kivétel nélkül a mai napig nem látogatnak ide, pedig már megtehetnék –, a béketárgyalásokon pedig nem tudtak megállapodni a terület rendezéséről, a szállodák, épülő ingatlanok és magántulajdonú házak állapota az idő múlásával folyamatosan romlott.

Bár az elmúlt időszakban már egy felújított sugárúton megnyitottak egy kis részt a turisták számára, a terület legnagyobb része katonailag el van zárva a külvilágtól, csupán a távoli látvány marad az egykor impozáns, mára teljesen lepusztult nagy szállodákkal.

A szellemvárosban csak a kijelölt részen szabad mozogni, egyrészt azért, mert a török katonák nagyon szigorúan figyelnek mindenkit, másrészt azért, mert az omladozó épületekbe belépni rendkívül veszélyes, többnél az utcáról is látszik, ahogy az elmúlt csaknem ötven évben leszakadtak az emeletek, összedőltek a belső falak.

Mit mondanak a déliek?

Az szinte természetes, hogy északon és délen egészen másképp látják, mi vezetett odáig, hogy a sziget kettészakadt. A déliek például úgy tartják, a törökök a puccs „ürügyét” kihasználva foglalták el Ciprus legértékesebb területeit, hiszen nem csupán a turizmus, hanem a kikötők miatt is nagyon fájó volt észak elveszítése.

Szerintük a törökök elüldöztek 200 ezer embert az otthonukból, akiknek egy szál ruhában kellett menekülniük a katonák kegyetlensége elől – sokakat megöltek, megkínoztak, 100 ezer ember pedig a déliek által tanultak szerint eltűnt a hadművelet során.

A ciprusiak hangsúlyozzák, nem a török ciprusiakkal van problémájuk, velük békében tudnának együtt élni, hanem a török katonákra és az elmúlt évtizedekben szándékosan a szigetre telepített törökországi törökökre dühösek.

Sok délinek van északon ingatlana vagy földje, ám azt mondják, a jelenlegi körülmények között nem látják viszont többé, mert nem hajlandók igazolvány bemutatásával átlépni egy határt, amely véleményük szerint nem is létezhetne.

Mit mondanak az északiak?

Az Észak-ciprusi Török Köztársaságban élők eközben azt állítják, ők sokkal inkább érzik magukat ciprusinak, mint töröknek, és az ő életüket sem könnyíti meg a határátkelés. Sőt, az északiak körülményeit leginkább az nehezíti, hogy teljes embargó alatt van a világ szemében nem is létező ország, minden kizárólag Törökországon keresztül érkezhet, még az ivóvíz is, így hatalmas függésben élnek.

Mivel északon jóval kevesebb a turista, az infrastruktúra pedig nagyon elmaradott délhez képest, a törökök leginkább az anyaországi befektetőkben és a háború óta ide menekülő gazdag oroszok pénzében bízhatnak, de ez is kevés. Hatalmas a különbség Ciprus északi és déli részének fejlettsége között, és bár az elmúlt években észak is fejlődni kezdett, a jelenlegi körülmények között esélye sincs déllel szemben.

Északon egyébként úgy tartják, a felek megegyeztek abban, hogy 200 ezren délre, 60 ezren északra költöztek a katonák partra szállását követően – a török hadsereg kegyetlenkedéséről, gyilkosságokról, eltűnt emberekről nem beszélnek.

Arról viszont igen, hogy az 1974 előtti években görög nyomásra folyamatosan fosztották meg őket jogaiktól, és ha a török hadsereg nem érkezik meg időben, valószínűleg minden török ciprusit megöltek volna a szigeten.

A törökök szerint egyébként kizárólag politikai okokból nem egyesül a két terület, külföldről hergelik egymás ellen őket. Az északiak azt is gyakran emlegetik, hogy húsz évvel ezelőtt egy népszavazás eredményeként újra egy egésszé válhatott volna Ciprus, a törökök többsége igennel szavazott az egyesülésre, ám a déliek nem kértek ebből, és a terv meghiúsult.

Mi történik NATO-tagok háborúja esetén?

Nem ez volt az első és nem is az utolsó eset, hogy egymásnak feszült Görögország és Törökország. Szakértők szerint három évvel ezelőtt is nagy volt a háború valószínűsége, amikor a két ország a tengeri befolyási övezetek kijelölése és az értékes, újonnan felfedezett földgázmezők miatt csapott össze.

A NATO alapszerződése nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra vonatkozóan, ha a tagok egymást támadnák meg – a szervezet fő célja a békefenntartás és a kollektív védelem, ennek megfelelően a dokumentum kimondja, hogy ha megtámadnak egy tagot, azt úgy kell tekinteni, mintha minden tagot megtámadtak volna.

Elemzők szerint a szerződés nem tesz kivételt NATO-tag és külső támadó között, tehát az iránymutatás alapján – amely nem teljesen egyértelmű – úgy kellene tekinteni a támadó NATO-tagot, mintha a harcokat „külsős” nemzet indította volna el.

A szakértők azonban felhívják arra is a figyelmet, hogy egy összetett katonai konfliktusban nem mindig teljesen egyértelmű, ki indította el a támadást, és ki védekezik.

Ha viszont egyértelmű, ki a kezdeményező fél, akkor vét a szerződés és az alapvető NATO-elvek ellen, így kizárható a tagok közül. A görög–török konfliktus mindenesetre már évekkel ezelőtt jelezte, hogy a NATO alapszerződése számos ponton nem elég egyértelmű és konkrét.

(vg.hu)