Milyen változásokon megy keresztül Oroszország közép-ázsiai külpolitikája a véres kazahsztáni eseményeket követően?

Mára már számos politológus kiemelte, hogy a közelmúlt kazahsztáni eseményei új politikai helyzetet teremtenek a posztszovjet területeken. Bizonyos szempontból ez előnyére válik Oroszországnak, bizonyos szempontból pedig épp ellenkezőleg.

Véleményük szerint a kazahsztáni politikai válság csúcsa már elmúlt, mivel a helyi biztonsági erők a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (KBSZSZ) erői támogatásával vállalták a kulcsfontosságú objektumok védelmét, folytatják Almati és más kazahsztáni más város megtisztítását a „banditáktól és fosztogatóktól”, a politikai és pénzügyi eliten belül, amelynek szakadása a mostani tömeglázadások egyik oka, folynak a tárgyalások a „vétkesek” megnevezéséről.  

Az úgynevezett „Nazarbajev klán” befolyása valószínűleg erősen korlátozott lesz, de ugyanakkor senki sem vonja meg tőle a „forrásokat”, mivel az ilyen mértékű hatalom felosztás egy még nagyobb zavargáshullámot okozhat. A szakértők pedig nem csak a válság köztes következtetéseit összegzik, hanem ismertetik az újonnan kialakult valóságot, amelyben Kazahsztánnak, Oroszországnak és más, egykori szovjet köztársaságnak kell léteznie.  

Az egyik ilyen realitás a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete. Nem titok, hogy a jelenlegi zavargások kezdetéig sokan ezt a szervezetet kizárólag „papír alapúnak” tekintették – az orosz politológusok szerint ez az országok formális egyesülése, amelynek keretein belül Oroszország biztonsági garanciákat vállalt, amit nem szándékozott teljesíteni. 2021-ben két olyan esemény is volt (Azerbajdzsán inváziója Örményország ellen illetve a kirgiz-tádzsik határkonfliktus), amelyet a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete szerényen elhallgatott.

Ennek eredményeként a térség országai más biztonsági garanciákat kezdtek keresni, – és ez mindenekelőtt Törökország, amely ha akarná, könnyedén telepíthetne katonai bázisokat a közép-ázsiai térségben.

A KBSZSZ csapatainak (pontosabban az orosz és a „szövetségesek” katonai kontingense) Kazahsztánba történő bevonulása azonban hirtelen megváltoztatta a helyzetet. Ezzel Moszkva azt demonstrálta, hogy (mint 2008-ban és 2014-ben is) képes olyan döntéseket hozni, amelyek abszolút sértenek minden nemzetközi szerződést és a nemzetközi jogot. Képes-e azonban felügyelni azt a térséget, amelyet saját felelősségkörébe von be, és van-e ehhez joga? A kérdések egyelőre nyitottak maradnak…

Ami a következtetéseket illeti, ezek egészében negatívak, mert a világ összes demokratikus országa (és nem csak ők) tökéletesen felfogják, hogy igazából mit is csinál Oroszország. Értik, de nem akarnak beszélni róla. Megtehetik, de nem akarják. Ennek számos oka van.

Azonban számos nyugati elit, még örül is Moszkva ezen intézkedéseinek.  És nem azért, mert a Kreml – saját szavai szerint – elpusztítja a nyugati civilizációt fenyegető radikálisokat és terroristákat, hanem azért, mert ezzel Oroszország belekeveredik a közép-ázsiai „problémák mocsarába”. És minél mélyebben kerül ebbe a mocsárba, annál kevesebb ideje és energiája lesz az „európai kérdésekkel” foglalkozni.  Sőt, minél erősebb lesz Oroszország jelenléte Közép-Ázsiában, annál valószínűbb a konfliktushelyzet kialakulása közte és a térséget szintén meghódító Kína között.

Kína valószínűleg a saját következtetéseit vonja le a történtekből. Kezdjük azzal, hogy Kína is saját érdekszférájának tekinti Közép-Ázsiát, és úgy néz ki, hogy az ő érdekei gyakorlatilag megegyeznek az oroszokéval. Ellentétben Törökországgal, amely a közép-ázsiai régiót iszlám orientációjú iszlám-pántürk térségnek tekinti, amely ellenséges más civilizált központokkal szemben, Kínának stabil, elit és fejlődő Közép-Ázsiára van szüksége. Egy olyan régióra, amely megbízható hátországa lesz a Kínai Népköztársaságnak, energiaforrásokat szállít valamint tranzitterülete a kínai-európai kereskedelmi útvonalaknak.

Ugyanakkor Peking tudja, hogy azt a fajta, Oroszország által nyújtandó megbízhatóságot nem tudja „biztosítani” saját haderőivel, mert számos kulturális és történelmi ok miatt a közép-ázsiai nemzetek nem szeretik a kínaiakat és nem biztos, hogy valaha is katonai segítségéért fordulnának, bár az Oroszországgal való konfrontáció esetében lehetséges forgatókönyv. 

Ebben az új szituációban azonban sok minden függ magától a helyi önkormányzattól – mind Kazahsztánban, mind a régió más országaiban. Valójában Kazahsztán a második „csengőszó” Fehéroroszországot követően, amely azt jelzi, hogy szükség van a bel- és külpolitika gyökeres megváltoztatására. Sem Minszk, sem Nur-Szultan nem állt a nemzeti állam létrehozásának útjára. Ez valójában egy nagyon komoly probléma, hiszen Oroszország több mint harminc évvel a Szovjetunió szétesését követően a posztszovjet térséget a nagy orosz népek családja „kistestvéreinek” tekinti.

És ha a többi közép-ázsiai ország uralkodói nem akarnak hasonló „etnikai zavargásokról és degradációról” szóló forgatókönyvet országuk a területén, akkor egyértelműen demonstrálniuk kell oroszbarát orientációjukat bel- és külpolitikájukban. A jelenlegi körülmények között Oroszország folyamatosan akadályozni fogja őket abban, hogy valóban előre haladjanak. Ennek ékes példája a régió országaiban a tekintélyelvű rezsimek folyamatos támogatása.

A januári események egyértelműen megmutatták, hogy Kazahsztán politikai vezetése Karajev elnök vezetésével szó szerint mindenre kész a hatalom megőrzéséért. Emellett megmutatkozott a civil társadalom, a független sajtó és a pluralizmus harmincéves elnyomása is. Ebben a helyzetben Oroszország nagyon demonstratívan ismét megmutatta igazi „testvéri” arcát, miszerint saját stratégiai problémáikat mások kezével oldja meg.

Kazahsztán esete jó lecke kell, hogy legyen a posztszovjet térség többi országa számára, mivel Oroszország pozíciói megszilárdításával ebben az országban tulajdonképpen precedenst és alapot teremtett a geopolitikai sakktábla további „lépéseihez”.

NEWSMAKER