Miért döntött úgy az Egyesült Államok, hogy nem segíti a kubai tüntetőket az ország vezetése elleni harcban?

Kezdjük azzal a ténnyel, hogy Joe Biden adminisztrációja teljesen passzív álláspontot képvisel a kubai tüntetésekkel kapcsolatban. Passzív, de valószínűleg az egyetlen előnyös álláspont az USA érdekei szempontjából.

Az elmúlt héten tiltakozások sora vonult végig az országon. Emberek ezrei vonultak ki az utcára, tiltakozva az országukban kialakult helyzet ellen. És ez akkor, amikor gyakorlatilag halmozódnak a kubai problémák: a totális szegénység és tartós gazdasági válság (az élelmiszer- és egyéb áruk folyamatos hiánya, időszakos áramkimaradás) szinte megsokszorozódott a koronavírus járvány miatt. Több mint 250 000-en estek át a fertőzésen, másfél ezer halott, és ez messze nem a vége a 11 milliós lakosságú szigeten. A baj az, hogy a kubai orvostudomány évtizedek óta a legjobbnak számított Dél-Amerikában, és a kubaiak nagyon büszkék voltak erre.  

De a kubai kormány hagyományosan reagál, akárcsak a szocialista és tekintélyelvű társadalom esetében – a tiltakozásokra nem reformokkal és ígéretekkel reagál, hanem erőszakkal, megfélemlítéssel és terrorral. A helyi kormányellenes források már 5 ezer fogva tartott kubairól beszélnek.

Miguel Diaz-Canel, Kuba elnöke pedig felszólította a „forradalmárokat”, (Kubában nem a tüntetőket hívják így, hanem a hatalompárti választókat, akik hisznek a kubai forradalom elveiben utcára).

Ez a felszólítás azt tükrözi, hogy a jelenlegi kubai hatalom kritikus állapotban illetve az elnök teljes felelőtlenségéről beszél, ami erőszakhoz vezethet az utcákon.

És eközben az egész világ szorosan figyelemmel kíséri a kubai eseményeket, de a nem közömbös és emocionális megfigyelők, a sajtó szerint az Egyesült Államokban élnek.

Florida államban (a kubai migránsok központja) tömeges tüntetések zajlanak a kubai tüntetők támogatására. Számos újságíró és politikusok cikkeikben és felszólalásaikban azt követelték Washingtontól, hogy hivatalos támogassa a kubai szabadságharcosokat. Nem csupán pénzügyi támogatásra, vagy a Havanna elleni szankciók bevezetésére gondolnak. Mint korábban már beszámoltunk, Francis Suarez, Miami kubai nemzetiségű polgármestere kijelentette: katonai beavatkozásra van szükség a rezsim erőszakos megdöntése céljából.

Valójában Joe Biden elnöktől nemcsak a tüntetéseket támogatását követelik, hanem hogy határozza meg az USA Kubával kapcsolatos álláspontját. Azt az irányvonalat, amelyet az USA két legutóbbi választási ciklusai során kétszer gyökeresen megváltoztattak.

Emlékeztetőül, Barack Obama (akinek Joe Biden volt az alelnöke) „beindította” az amerikai-kubai kapcsolatok felújítását. Elnöksége alatt Kuba lekerült a terrorizmust támogató országok listájáról, 2015 augusztusában John Carrie akkori amerikai külügyminiszter hivatalos látogatást tett Kubában. Barack Obama személyesen találkozott Panamában az akkori kubai vezetővel, Paul Castróval. Ez a két államfő első találkozása volt a több mint fél évszázad alatt.

Barack Obama utódja, Donald Trump pedig ezeket a kezdeményezéseket sikeresen „eltemette” azzal, hogy nem volt hajlandó párbeszédet folytatni a kubai hatóságokkal és visszaállította a szankciókat. Donald Trumpról elmondhatjuk, hogy épp ellenkezőleg gondolkodott és cselekedett, mint elődje.

És úgy tűnt, hogy Joseph Biden hatalomra kerülését követően az Egyesült Államok visszatér Obama stratégiájához. Mindeddig Washington semmit sem tett, Donald Trump Kubával szembeni szankcióit nem oldották fel, és nem folynak tárgyalások. A tiltakozások hátterében Biden elnök megfogalmazhatta volna Kubával kapcsolatos álláspontját, de…

Joe Biden amerikai elnök azonban nem mond semmit, és nem vázolja az USA és a Kuba kapcsolataival kapcsolatos vízióját. Egyrészt, az Egyesült Államok nagyon passzív álláspontot képvisel. Míg az amerikai politikusok és újságírók intézkedéseket követelnek, a hatóságok nyilatkozatai csupán aggodalmuk kifejezésére korlátozódnak. Másrészt szakértői szempontból a jelenlegi helyzet elemzése azt mutatja, hogy az Egyesült Államok optimális pozíciót foglal el.

Washingtonban felmérték, hogy a tüntetők esélyei nem is olyan nagyok, hogy a szakadékba taszítsák a kubai kormányt. A tiltakozások valójában csak az emberek lelkesedésén alapulnak, mert nincs szervezetük, nincs finanszírozásuk, nincs infrastruktúrájuk. Ez nem utolsó sorban nincs tapasztalatuk sem, mert Kuba számára újdonság a tömeges kormányellenes fellépés.

Ha ebben a helyzetben az Egyesült Államok elkötelezi magát a tüntetők védelme mellett, és „vörös vonalat” húz meg a kubai vezetés előtt, újabb szankciókat vezet be, akkor korlátozza saját manőverezési szabadságát, mint annak idején, amikor támogatták a venezuelai tüntetők szankciós listáját.

Az USA „feladata” Kuba kapcsán más. A tiltakozások bukásra vannak ítélve, ugyanakkor mindenki tudja, hogy a jövőben győzelemre is hivatottak. Mert tüntetések feloszlatását követően a lakosság elégedetlensége nem szűnik meg, hanem csak erősödni fog.

Miért? Elég prózai a válasz – a kubaiak meguntak kubaiak lenni. Büszke, de szegény nemzet, amely fél évszázadon át ellenállt az Egyesült Államok nyomásának és erre építette identitását. A kubaiak egyszerűen emberek akarnak lenni – jól étkezni, kényelmesen aludni, kényelmesen élni, stabil és jól fizetett munkát végezni, élvezni a jólétet és a globalizáció eredményeit.  És mint tudjuk, a kubai kormány forradalmi és egyben konzervatív jellege révén egyszerűen nem képes mindezt megadni nekik.

Ezért valójában Washingtonnak egyszerűen várnia kell, hogy ejtsen csorbát a tüntetők renoméján. Arról van szó, hogy az Egyesült Államok bármilyen beavatkozása a kubai tiltakozásokba csak hiteltelenné teszi őket. Mivel azonban nincsenek objektív szociológiai felmérések, nagyfokú bizonyossággal feltételezhető, hogy a kubaiak jelentős része azért szimpatizál a tüntetőkkel, mert fellépéseikben kizárólag társadalmi-gazdasági motívumokat vélnek. És nem számít, mit mondanak a hatóságok a „külső beavatkozásról”, a sziget lakói világosan látják, milyen körülmények között élnek.

Washington egyértelműen felfogja, hogy a politikai játékban nem csupán az amerikai érdek a tét. A geopolitikai játék egész Latin-Amerikát érinti. És mivel ebben a régióban erősödnek a baloldali és külső erők (különösen Kína), az Egyesült Államoknak meg kell védenie ideológiáját és érdekeit a „hátsó udvarban”. Helyesen kell megvédenie – nem behatolással és elnökök meggyilkolásával, és még inkább nem a színes forradalmakkal, amelyekben nyilvánvalóan fognak látszani az „államtitkári beavatkozások”… Mivel ebben a helyzetben a tiltakozás beavatkozásnak fog tűnni, nem pedig igazságos fellépésnek a populista elit ellen azokban az országokban, amelyeket Amerika senkinek sem akar odaadni – sem a kínaiaknak, sem a helyi népeknek, amelyek annyira elégedetlenek saját kormányukkal és az általuk folytatott politikával.

NEWSMAKER