Sikerrel járhat-e Budapest mézesmadzag-diplomáciája Ukrajnában? – HÁTTÉR

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter olyan sok vonzó ígéretet tett pénteki kijevi látogatása során ukrán tárgyalópartnereinek a két ország kapcsolatainak remélt javítása érdekében, hogy az ukránok azt, mint már annyiszor, óhatatlanul magyar kapitulációként és saját győzelemként fogják majd értékelni.

A magyar diplomácia vezetője Kijevben a kulcskérdés, a kárpátaljai magyarok anyanyelvű oktatásának megőrzése érdekében felvetette, hogy az ukrán oktatási tárca ne ragaszkodjon a tantárgyak nagyobb hányadának ukránul történő tanításához, mert cserébe Magyarország átvállalja a magyar ajkú diákok hatékonyabb ukrán nyelvoktatásának a finanszírozását. Ennek a javaslatnak nyilván nem tudnak majd ellenállni a korrupt ukrán oktatási hivatalnokok, pláne ha szabad hozzáférést kapnak a mézesbödönhöz, azaz a magyar pénzekhez. A nem nyelvi tantárgyak jelentős részének ukrán nyelvű oktatásától az illetékes tanügyi hatóság könnyen eltekinthet, hiszen akinek a legkisebb rálátása is van a problémára, tudhatja: teljességgel megoldhatatlan a kárpátaljai magyar falvak iskoláiban az oktatás átállítása ukrán nyelvre, akár a legcsekélyebb arányban is. Ukrajna függetlenségének közel három évtizede alatt ugyanis sokkal, de sokkal kisebb feladatokat sem sikerült megoldania az államnak a magyar oktatási intézményekben. Kevesen tudják, hogy Ukrajnában 2000-ig eleve nem volt rendszeres tankönyvkiadás, és Kijev majdnem húsz évig eleve nem tudta megoldani az ukrán nyelv oktatását a kárpátaljai magyar iskolákban, és máig képtelen megfelelő tanterveket és tankönyveket biztosítani, megfelelő tanerőt képezni ukrán nyelvből.

A tárgyaló felek, Szijjártó Péter és Dmitro Kuleba miniszterelnök-helyettes közös sajtótájékoztatójából ítélve, valóságos csodát várnak a márciusban Budapesten hét év után először összeülő magyar-ukrán kormányközi vegyesbizottság munkájától, amelynek az eredményességétől teszik függővé Orbán Viktor miniszterelnök és Volodimir Zelenszkij elnök tavaszra tervezett találkozóját. A magyar külügyminiszter felvetette egy új határátkelőhely megnyitásának a lehetőségét, amibe az ukránoknak eleve nem lesz nehéz beleegyezniük. Több év gáncsoskodás után ugyanis – mintegy kegyet gyakorolva – hozzájárulhatnak az oroszlánrészben Magyarország által megépített Nagypalád-Nagyhodos átkelő átadásához. Hasonló a helyzet a legalább 25 éve napirenden lévő beregszászi elkerülő út megépítésével, amihez Budapest 50 millió eurós kedvezményes hitelkeretet biztosított évekkel ezelőtt. Az ukrán fél azonban, demonstratív módon, nem használta fel az összeget, mert olyan a hitelfolyósítás konstrukciója, hogy nem lehet ellopni a pénzt. Ezúttal, némi önmegtartóztatással, Kijev hozzájárulhat az útépítéshez. Az ukrán fél, pillanatnyi érdekének megfelelően, minden bizonnyal megígéri majd a közel harminc éve napirenden lévő projektek – autópálya-metszéspont kijelölése a határon, új határátkelőhelyek építése, a meglévők felújítása, árvízvédelmi vésztározók létesítése, a Tisza hulladékmentesítése, a csempészés visszaszorítása – teljesítéséhez történő hozzájárulását, de minden maradni fog a régiben, ahogy az elmúlt évtizedekben.

A kijevi megbeszélések tükrében csak hab volt a tortán, hogy Szijjártó Péter kilátásba helyezte az összes eddigi magyar humanitárius és gazdaságfejlesztési támogatási program folytatását Ukrajnában. A nacionalisták mellé állt Petro Porosenko elnöksége idején kétfrontos kelet-nyugati „háborúba” kezdett Kijev kényszerből minden bizonnyal „nagylelkűen” hozzá fog járulni a projektek folytatásához, és talán leállítja a magyarok titkosszolgálati zaklatását is. És ahogy az utóbbi években tette, a magyarság irányában gyakorolt ukrán jóindulatként fogja feltüntetni az anyaországi támogatásokat, mellőzve a segélyek – korábbi kijevi vezető politikusok részéről – „humanitárius agresszióként”, „belügyekbe való jótékonysági beavatkozásként” történő minősítését.

Szijjártó Péter pénteki ukrajnai látogatása újabb ékes bizonyítéka annak, hogy Orbán Viktor kormánya minden tőle telhetőt – és még annál is többet – megtesz a kisszámú kárpátaljai magyarság mint közösség megmentése érdekében. A Szovjetunióban felnőtt és szocializálódott kárpátaljai magyarok nemzedékei számára teljességgel felfoghatatlan és hihetetlen, az egykori kommunista időszak totális reménytelenségének tükrében pedig álomszerűen utópisztikusnak hat, hogy anyaországuk hosszú éveken át következetesen kiáll mellettük szorongatott helyzetükben, sokszor saját érdekeinek a rovására is, ahogy egy ezeréves államhoz illik.

A vázoltak fényében már csak a legfontosabb kérdésre kellene megtalálni a választ: van-e, lehet-e megmaradása, jövője a kárpátaljai magyarságnak egy olyan országban, amelyiknek nincs jövője?

(vb)