Orbán Viktor nem szándékozik lemondani az Ukrajnával szembeni kulcsfontosságú magyar igényről, nevezetesen a kárpátaljai magyarság korábban meglévő jogainak a visszaköveteléséről; a magyar miniszterelnök és csapata ugyanis csak a taktikán és nem a stratégián változtatott Ukrajna-politikájában – állította Dmitro Tuzsanszkij, az ukrán közvélemény előtt magát magyarszakértőként feltüntető kárpátaljai újságíró a Jevropejszka Pravda hírportálon az ukrán–magyar kapcsolatok alakulásáról a napokban közzétett terjedelmes elemzésében.
A cikket közlő, amerikai
pénzből fenntartott honlap eszmeiségébe illeszkedő, észrevehetően Soros-féle
iskolákban vagy tanfolyamokon képzett Tuzsanszkij szándékoltan félrevezető
mondanivalójának már a felvezetésében is provokál, amikor azt írja: „A
konfliktusokat provokáló bevett és cégjelzésnek számító stílusa helyett Magyarország,
úgy tűnik, áttér a klasszikus, ha úgy tetszik, unalmas diplomáciára.” Ez a
változás ideiglenes jellegű is lehet a szerző szerint, aki – sunyi stílusára
jellemzően – elhallgatja, hogy az ukrán–magyar kapcsolatok megromlását közel
nem Magyarország, hanem Ukrajna provokálta ki azzal, hogy hitszegő módon, saját
alkotmányát, törvényeit és nemzetközi kötelezettségvállalásait semmibe véve,
minden előzetes ígérete ellenére 2017-ben szabad utat engedett a kárpátaljai
magyar kisebbséget létében fenyegető oktatási törvénynek.
Tuzsanszkij – a
mindenkori ukrán vezetők mentalitásának megfelelve – Szijjártó Péter február
eleji kijevi látogatását, amint az előrelátható volt, a magyar fél
meghátrálásaként tünteti fel. A magyarok provokálására hangolt eszmefuttatásában
a kárpátaljai „szakértő” jólértesültségét fitogtatva állítja, hogy Orbánt
nemcsak az ukrán fél, hanem más körülmények, közte a nyugati partnerek fellépése
késztette visszakozásra. Mindazonáltal szerinte hiú ábránd azt gondolni, hogy a
magyar miniszterelnök kész lenne a kapitulálásra az ukrán kérdésben.
A bölcsek kövének megtalálójaként
Tuzsanszkij öt okot nevez meg, amelyek Budapestet, úgymond, kemény álláspontjának
az enyhítésére bírták. Ezek között említi a magyarok pozícióinak – általa
feltételezett – meggyengülését a kárpátaljai megyei és helyi önkormányzatokban,
problémáikat a településtársulások létrehozása kapcsán, illetve az őszi
önkormányzati választások magyar szempontból bizonytalan kimenetelét tekintve.
Az okok taglalását követően a szerző kijelenti: Budapest nem készül arra,
hogy lemondjon az Ukrajnával szembeni követeléséről, miszerint vissza kell adni
a kárpátaljai magyaroknak azokat a jogokat, amelyekkel korábban rendelkeztek,
de mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás jogát valamennyi szinten. „Magyarország
erről a követeléséről soha nem fog lemondani” – írta Tuzsanszkij, elfelejtve
megemlíteni, hogy a magyar kormány nem valamiféle szeszélytől vezérelve áll ki
a határon túli magyar közösségek jogai mellett, hanem mert erre az ország
Alaptörvénye kötelezi.
A magyarok elleni szurka-piszka céljából megeresztett, elemzésnek álcázott
ömlengése végén a kárpátaljai szerző eljut a céljához: ukázokat fogalmaz meg
Kijevnek arra vonatkozóan, hogyan kezelje a magyar kérdést. Szerinte ugyanis a
jelenlegi ukrán-magyar kapcsolatrendszerrel az a baj, hogy az ukránok az utóbbi
években „Magyarország hajójának a farvizén” eveznek. „Kijevnek végre meg kell
fogalmaznia saját elvárásait, a terveivel kapcsolatos elképzeléseit,
nevezetesen a Magyarország régióban betöltött szerepére vonatkozó javaslatait”
– indítványozza Tuzsanszkij. Majd azzal teszi fel a pontot az i-re, hogy leírja
a magyarokon rugózó cikkének lényegét: „Kijevnek ellenkövetelésekkel kell előrukkolnia
Budapesttel szemben, amelyeknek feltétlenül hangot kell adnia a majdani Orbán–Zelenszkij
találkozón.”
Egyébként a szerző szakértelmét és azt, hogy mennyire van képben a
kárpátaljai magyar közösség problémáit illetően, jól jellemzi az ugyancsak a
Jevropejszka Pravda portálon január 17-én megjelent írása, amelyben
megengedhetetlennek és „immár törvénytelennek” nevezte a kárpátaljai magyar
tannyelvű oktatás jelenlegi státuszának változatlanul hagyását. A makkosjánosi
és a kőrösmezei iskolák (Kárpátalja magyarlakta településeire egyáltalán nem
jellemző) példáira hivatkozva azt állította: ha nehezen is, de megoldható a
kárpátaljai magyar tannyelvű iskolákban az oktatás átállítása ukrán nyelvre. Ennek
tükrében minden skrupulus nélkül kijelenthető: ha valaki a kárpátaljai magyar
oktatás helyzetének ismeretében ilyet állít, az vagy cinikus provokátor, vagy
hülye. Ukrajna ugyanis az elmúlt három évtizedben ennél százszor, ezerszer
kisebb volumenű feladatok megoldására is teljességgel képtelennek bizonyult.
