Ha Putyin úgy dönt – mindenképpen lesz támadás, de Joe Biden amerikai elnök azonnal meg tudja állítani

A nemzetközi kapcsolatok vezető játékosai azon nyilatkozatai ellenére, miszerint az Ukrajna körüli válságnak megvannak „deeszkalációs jelei” és lehetségesek a diplomáciai tárgyalások, az eszkaláció újabb fázisa kezdődött el. A robbanásveszélyes állapot meghosszabbodása, a kelet-ukrajnai szakadárok és az orosz hadsereg újabb akciói a határ közelében megerősítik azt a tényt, hogy Vlagyimir Putyin továbbra is kontrollálja az eszkalációt. És lehetséges, hogy saját maga zavarta be magát ebbe a kellemetlen helyzetbe, mikor veszít, ha támad, és akkor is vesztes, ha nem támad.

Ennek fényében mind a nyugati, mind az ukrán hírszerzés egybehangzóan azt állítja, hogy Oroszország valójában egész idő hazudott, és nemcsak hogy kivonta volna csapatait, hanem bővítette annak létszámát Ukrajna határa mentén. Oroszország alaptalanul állítja, hogy az ukránok „lövöldöznek Donbászon”, az ENSZ Biztonsági Tanácsában ugyanakkor Anthony Blinken amerikai külügyminiszter minden jelenlévő előtt kijelentette, hogy „Oroszország az a szándéka, hogy ürügyet teremtsen az agresszióra – a fegyveres támadásra, amelyben Ukrajnát fogja megvádolni”.

Az Egyesült Államok nagykövetéhez intézett felhívásában az Orosz Föderáció külügyminisztériuma megismételte a három héttel ezelőtt megfogalmazott abszurd követeléseit:

Először is, az Egyesült Államok és a NATO kötelezettségvállalása, hogy nem bővíti a Szövetséget, és az a konkrét kötelezettségvállalás, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz. Noha Ukrajna még nem lett a NATO tagja, mióta 2008-ban hivatalosan felkérték a jelentkezésre, a jövőben valószínűleg nem is lesz, ez lett Oroszország legfőbb követelése, amely körül a Kreml, geopolitikai léptékben mérve példátlan válságot váltott ki Ukrajnában.

Másodszor, a Kreml továbbra is követeli az amerikai csapatok kivonását a balti államokból (sőt, „Oroszország ragaszkodik az USA hadereje és fegyverei kivonásához Közép- és Kelet-Európából valamint a balti államokból”). Ez pedig egy abszolút irreális követelés, beleszámítva, hogy a Putyin elnök által kiváltott válság valójában Finnországot és Svédországot is arra kényszerítette, hogy komolyan vitassák meg a NATO-csatlakozás kérdését. Ezzel ellentétben, a NATO felbomlására törekvő orosz elnök abszolút ellenkező eredménytért el, és az észak-atlanti blokk, amelyet az elmúlt évtizedben tétovázások és a létével kapcsolatos kétségek jellemeztek, abba a helyzetbe került, amelyben az 1949-es megalapításakor volt. Akkor persze a Szovjetunióról volt szó.

Ez azonban még nem az összes követelménye Oroszországnak, mert el akarja érni, hogy vonják ki a NATO erőket Kelet- és Közép-Európából, és jelentősen csökkenteni szeretné a hadgyakorlatok számát, amelyeket a NATO ebben a régióban folytat. Mindemellett az Orosz Föderáció azt is követeli, hogy vegyék vissza azokat a fegyvereket, amelyeket az Egyesült Államok és a NATO az elmúlt hetekben Ukrajnának adott át.

Mindezeket a követelményeket azonban határozott és egyértelmű elutasítás fogadta. Anthony Blinken amerikai külügyminiszter beszédében ezt világossá tette. Úgy tűnik, hogy az Amerikai Egyesült Államok számára az ukrán válság a kínai-orosz szövetség tevékenységének része, amely arra hivatott, hogy kihívást intézzen az USA ellen, megváltoztassa a világrendet és az amerikai uralmat, leállítsa az amerikai katonai-tengerészeti manővereket a Dél-Kínai tengeren és elriasztja az USA ázsiai szövetségeseit. Washington szerint pedig az, aki ma jóváhagyja Putyin abszurd követeléseit, holnap Kínával néz szembe.

Oroszország jelenlegi követelései a tartós diplomáciai folyamatban érdekelt ország követelései. Ez nem a válság semlegesítéséről szóló tárgyalásokban érdekelt állam által javasolt megfogalmazás.

Ezért arra a kérdésre, hogy Oroszország miért adott ilyen követelménylistát, kétféle válasz van. Vagy Moszkva már döntött, hogy katonai akciót indít és/vagy megtámadja Ukrajnát, és ez erejének és következetességének a demonstrációja, vagy maga Vlagyimir Putyin manőverezett és „rossz politikai kártyákkal” játszott, és nagyon rossz alternatívákkal rendelkező szituációba került. Diplomáciai körökben és lexikonban ezt a listát „non-starter”-nek definiálják, vagyis „nincs miről beszélni”.

Várhatóan jelenleg Vlagyimir Putyint egyáltalán nem érdekelt a komoly diplomáciai folyamatban, mert az kompromisszumokon alapul, és negatív fényt vet a krízis okozójára – magára az orosz elnökre.

Az abszurd követelések listájának benyújtása pedig gyakorlatilag akadályozza a diplomáciai tárgyalásokat, amelyek csak akkor lehetségesek, ha Joe Biden széles körű tárgyalási kereteket ajánl. Ő viszont ezt nem akarja sem az „ukrán válság” idején, és valószínűleg annak megoldását követően sem.

1945-től, majd a Szovjetunió 1991-es szétesését követően az Egyesült Államoknak az volt a meggyőződése, hogy mint a világ leghatalmasabb állama stratégiai, erkölcsi és politikai előnnyel rendelkezik a világ összes többi országával szemben. Ez a meggyőződés önmagában egyesíti a „jóindulatot”, a küldetés fogalmát valamint a politikai realizmust és a gyakorlatiasságot.  Ezért bármilyen kapcsolat egy nagy állammal (a volt Szovjetunióval, most pedig Kínával) vagy a status quo-t kihívást küldő állammal, mint ma Oroszország vagy például Irak 1991-ben, illetve az utóbbi időben Észak-Korea vagy Irán, az Egyesült Államok számára a „zéró összegű játékká” válik.

Oroszország a maga részéről a Szovjetunió összeomlása után próbálja újragondolni státuszát. A „megalázottság és gyengeség” érzése – valós vagy képzelt, „a domináns pozíciótól való megfosztás” Európában, a „nemzetbiztonsági közvetlen fenyegetettség” érzése a NATO bővítése kapcsán, és „az a vágy, hogy az országok felettinek tekintsék”. Mindez a súlyos pszichológiai teher Oroszország, pontosabban maga Putyin révén az Egyesült Államokra hárítódik. Véleménye szerint az amerikaiak tették Oroszországot „közép méretű” országgá, ahogy azt Barack Obama amerikai ex-elnök határozta meg, megszegve a megállapodásokat és 16-ról 30 országra bővítik a NATO-t, köztük a volt Varsói Szerződés kilenc országával. Az amerikaiak keményen használják fel erejüket egy olyan világrend támogatására és állandósítására, amely „árt Oroszországnak”. Ezért a megfelelő diplomáciai folyamat eléréséhez mindkét oldalnak, de különösen Oroszországnak készen kell állni. Joe Biden amerikai elnöknek (és szakértőinek) folyamatosan figyelemmel kell kísérnie és elemeznie kell az intézkedéseket, és készen kell állnia az azonnali kemény reakcióra, mivel csak az USA megfelelő, maximálisan gyors kemény tudja megállítani Putyin terveit.

P.S. És lehetséges, hogy Kína „véleménye” vagy „ajánlása” (akinek mindig megvan a saját nézőpontja és terve) „képes lehűteni” a Kremlbeli „forró fejeket”.

NEWSMAKER