Milyen volt Joe Biden első éve az elnöki poszton?

Rohan az idő, 1 évvel ezelőtt, 2021. január 20-án volt Joe Biden, az USA elnökének beiktatása. A kezdetektől fogva sokan abban reménykedtek, hogy vége Donald Trump viharos uralkodásának, és visszatérhetnek a „normalitásokhoz”, mások pedig attól tartottak, hogy folytatódik Barack Obama radikális baloldali politikája.

Bár a kadencia első éve elkerülhetetlenül az új adminisztráció a körülményekhez való alkalmazkodásáról szól, nem lehet megbízható mutatója a teljes elnöki ciklusnak, azonban ez az első „kerek dátum”, ami jó ok arra, hogy visszatekintsünk, és köztes következtetéseket vonjunk le. Tehát, röviden a legfontosabbról…

Mint kiderült, Joe Biden nem is olyan népszerű elnök. A belpolitikai téren folyamatosan nehézségekbe ütközik. Valójában a koronavírus járványt nem sikerült legyőzni. Biden szociális kezdeményezései a politikai ellenfelek – republikánusok heves ellenállásába ütköznek, ezt pedig csak erősödhet idei tavaszi időszaki választásokon, ha a két párt képviselőinek aránya a Capitoliumban a konzervatívok javára fog változni.

Bizonyos győzelmek a gazdasági területen vannak, beleértve az alacsony munkanélküliséget és a gazdasági fellendülést. Ám ezzel párhuzamosan az infláció is lassan növekszik az országban: az áremelések felülmúlják a „jó” gazdasági híreket, következésképpen az infláció magas marad egy bizonyos ideig. Ráadásul a legutóbbi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az elnök tevékenységének minősítése folyamatosan csökken. A CNN közvélemény-kutatása szerint Biden elnököt 42%, a Quinnipiac közvélemény-kutatás eredménye szerint pedig még kevesebben – 33% támogatja.

Ez Joe Bident az egyik legnépszerűtlenebb amerikai vezetővé teszi. Egy közelmúltbeli sajtókonferencián azonban kijelentette, hogy adminisztrációja „felülmúlta önmagát” az első egy év alatt. Ami az közvélemény kutatásokat illeti, egyszerűen azt mondta: „Nem hiszek közvélemény kutatásoknak”.

Joe Biden nem „karmestere a nemzetközi politikai zenekarnak”. Valójában nem is tagadja, hogy az Egyesült Államok fokozatosan „távolodik” Közel-Kelettől. Nincs Szovjetunió, amelyet vissza kellene szorítani, Amerika elérte a potenciális energiafüggetlenségét, és az önpusztító katonai kalandok iránti – Afganisztánban, Irakban, Szíriában – társadalmi és politikai étvágy egyre csökken.

Stephen Cook amerikai politológus ezt a geopolitikai helyzetet „könyörtelen pragmatizmusnak” nevezte, ami a politikai realizmus egyik formája. Elmondása szerint Washington megtanulta elfogadni azt a tényt, hogy Szíria elnöke továbbra is posztján marad, és a Szaúd-Arábiával való kapcsolatokat fenn kell tartani, annak ellenére, hogy kulcsfontosságú szerepe van a jemeni háborúban. De ugyanez a logika vonatkozik az iráni nukleáris megállapodásra is – az Egyesült Államok meg akarja majd kötni, de nem minden áron.

Ezen az álláspont jelentős fellendülést hozott a régiók közötti kapcsolatokban. Némi közeledés alakult ki a régi riválisok, Törökország és az Egyesült Arab Emírségek között. Szaúd-Arábia, az Egyesült Államok egyik legfontosabb partnere, közeledés lehetőségét vitatja Oroszország és Kína kapcsán. Az Ábrahám-megállapodás egyben reakció új Közel-Kelet kapcsán, amelyben Washington nem tölti be a „karmester” szerepét.

Ami a palesztin kérdést illeti, volt néhány kellemetlen nézeteltérés Izraellel: a telepek kibővítése, a lakosok kilakoltatása otthonaikból, valamint Izrael tartós vonakodása attól, hogy jóváhagyja az USA jeruzsálemi konzulátusa munkájának újraindítását. Ám azok, akik nagy békekezdeményezést vártak az Egyesült Államoktól az izraeli-palesztin kérdésben, becsapták saját magukat. Biden kormánya egy új szakkifejezést használt: „az izraeliek és a palesztinok egyenlő feltételek mellett érdemesek a szabadságra, méltóságra, biztonságra és fellendülésre”.

Az Egyesült Államok külpolitikáját Kína vezeti. Számos szakértő pedig „új hidegháborúról” beszél a két szuperhatalom között. Úgy tűnik, Biden elnök itt feladatát abban látja, hogy együtt éljen Kínával, az ügyeket nem hagyni konfliktusig elfajulni, egyben figyelni arra, hogy Peking nehogy „lekörözze” Washington és szövetségeseit.

Ezen változások keretein belül Egyesült Államok megkezdte és befejezte csapatai kivonását Afganisztánból, ami katasztrofális következményekkel járt az országra, valamint az Unióval fenntartott kapcsolatokra nézve, akik kénytelenek voltak az USA példáját követni.

Kínával szembeni ellenállás érdekében az Egyesült Államok új koalíciókat hoz létre, például az AUKUS, bár ez a szövetség komoly diplomáciai melléfogás lett, amely Franciaország nemzetközi lealacsonyításához vezetett. És ez pont akkor, amikor az európai partnerek azt várták Joe Bidentől, hogy visszatér a stratégiai partnerség felé európai szövetségeseivel azt követően, hogy elődje demonstratívan felbontotta a kapcsolatokat, lemondta kötelezettségeit.

Oroszország mindenképpen újabb kihívást jelent a jelenlegi amerikai elnök számára. Az a terve, hogy „stabil és kiszámítható” kapcsolatot tartson fenn Moszkvával, kudarcot vallott egyszerűen azért, mert Vlagyimir Putyin mindig a „saját játékát” játssza és nem érdekelt ebben. Szakértők úgy vélik, hogy Biden elnök álláspontjával az a fő probléma, hogy milyen lehetséges kompromisszumig kell elmennie Oroszország kapcsán, mivel egy újabb háború Joe Biden személyes tekintélyét veszélyezteti mind az Egyesült Államokban, mind a nemzetközi színtéren.

És még mindig létezik a probléma Észak-Koreával, amely jelenleg háttérbe szorult. Bár az ambiciózus Kim Dzsongun folyamatosan „felmelegíti” nukleáris fegyvereinek kérdését, ezzel befolyást gyakorol a nemzetközi napirendre, valamint Joe Biden külpolitikájára.

NEWSMAKER