Orbán Viktor nem szándékozik lemondani az Ukrajnával szembeni kulcsfontosságú magyar igényről, nevezetesen a kárpátaljai magyarság korábban meglévő jogainak a visszaköveteléséről; a magyar miniszterelnök és csapata ugyanis csak a taktikán és nem a stratégián változtatott Ukrajna-politikájában – állította Dmitro Tuzsanszkij, az ukrán közvélemény előtt magát magyarszakértőként feltüntető kárpátaljai újságíró a Jevropejszka Pravda hírportálon az ukrán–magyar kapcsolatok alakulásáról a napokban közzétett terjedelmes elemzésében.
A cikket közlő, amerikai pénzből fenntartott honlap eszmeiségébe illeszkedő, észrevehetően Soros-féle iskolákban vagy tanfolyamokon képzett Tuzsanszkij szándékoltan félrevezető mondanivalójának már a felvezetésében is provokál, amikor azt írja: „A konfliktusokat provokáló bevett és cégjelzésnek számító stílusa helyett Magyarország, úgy tűnik, áttér a klasszikus, ha úgy tetszik, unalmas diplomáciára.” Ez a változás ideiglenes jellegű is lehet a szerző szerint, aki – sunyi stílusára jellemzően – elhallgatja, hogy az ukrán–magyar kapcsolatok megromlását közel nem Magyarország, hanem Ukrajna provokálta ki azzal, hogy hitszegő módon, saját alkotmányát, törvényeit és nemzetközi kötelezettségvállalásait semmibe véve, minden előzetes ígérete ellenére 2017-ben szabad utat engedett a kárpátaljai magyar kisebbséget létében fenyegető oktatási törvénynek.
Tuzsanszkij – a mindenkori ukrán vezetők mentalitásának megfelelve – Szijjártó Péter február eleji kijevi látogatását, amint az előrelátható volt, a magyar fél meghátrálásaként tünteti fel. A magyarok provokálására hangolt eszmefuttatásában a kárpátaljai „szakértő” jólértesültségét fitogtatva állítja, hogy Orbánt nemcsak az ukrán fél, hanem más körülmények, közte a nyugati partnerek fellépése késztette visszakozásra. Mindazonáltal szerinte hiú ábránd azt gondolni, hogy a magyar miniszterelnök kész lenne a kapitulálásra az ukrán kérdésben.
A bölcsek kövének megtalálójaként Tuzsanszkij öt okot nevez meg, amelyek Budapestet, úgymond, kemény álláspontjának az enyhítésére bírták. Ezek között említi a magyarok pozícióinak – általa feltételezett – meggyengülését a kárpátaljai megyei és helyi önkormányzatokban, problémáikat a településtársulások létrehozása kapcsán, illetve az őszi önkormányzati választások magyar szempontból bizonytalan kimenetelét tekintve.
Az okok taglalását követően a szerző kijelenti: Budapest nem készül arra, hogy lemondjon az Ukrajnával szembeni követeléséről, miszerint vissza kell adni a kárpátaljai magyaroknak azokat a jogokat, amelyekkel korábban rendelkeztek, de mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás jogát valamennyi szinten. „Magyarország erről a követeléséről soha nem fog lemondani” – írta Tuzsanszkij, elfelejtve megemlíteni, hogy a magyar kormány nem valamiféle szeszélytől vezérelve áll ki a határon túli magyar közösségek jogai mellett, hanem mert erre az ország Alaptörvénye kötelezi.
A magyarok elleni szurka-piszka céljából megeresztett, elemzésnek álcázott ömlengése végén a kárpátaljai szerző eljut a céljához: ukázokat fogalmaz meg Kijevnek arra vonatkozóan, hogyan kezelje a magyar kérdést. Szerinte ugyanis a jelenlegi ukrán-magyar kapcsolatrendszerrel az a baj, hogy az ukránok az utóbbi években „Magyarország hajójának a farvizén” eveznek. „Kijevnek végre meg kell fogalmaznia saját elvárásait, a terveivel kapcsolatos elképzeléseit, nevezetesen a Magyarország régióban betöltött szerepére vonatkozó javaslatait” – indítványozza Tuzsanszkij. Majd azzal teszi fel a pontot az i-re, hogy leírja a magyarokon rugózó cikkének lényegét: „Kijevnek ellenkövetelésekkel kell előrukkolnia Budapesttel szemben, amelyeknek feltétlenül hangot kell adnia a majdani Orbán–Zelenszkij találkozón.”
Egyébként a szerző szakértelmét és azt, hogy mennyire van képben a kárpátaljai magyar közösség problémáit illetően, jól jellemzi az ugyancsak a Jevropejszka Pravda portálon január 17-én megjelent írása, amelyben megengedhetetlennek és „immár törvénytelennek” nevezte a kárpátaljai magyar tannyelvű oktatás jelenlegi státuszának változatlanul hagyását. A makkosjánosi és a kőrösmezei iskolák (Kárpátalja magyarlakta településeire egyáltalán nem jellemző) példáira hivatkozva azt állította: ha nehezen is, de megoldható a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolákban az oktatás átállítása ukrán nyelvre. Ennek tükrében minden skrupulus nélkül kijelenthető: ha valaki a kárpátaljai magyar oktatás helyzetének ismeretében ilyet állít, az vagy cinikus provokátor, vagy hülye. Ukrajna ugyanis az elmúlt három évtizedben ennél százszor, ezerszer kisebb volumenű feladatok megoldására is teljességgel képtelennek bizonyult.