Lengyelországba költözött a belarusz ellenzék központja

Alekszandr Lukasenka belarusz elnök, akinek augusztusi nyolcvanszázalékos választási győzelmét az ellenzék nem ismeri el, egyik beszédében azt állította, hogy Lengyelország annektálni akarja Belarusz nyugati régióját.

Mindezt Grodnóban, néhány kilométerre a lengyel határtól mondta amolyan figyelmeztetésként, hogy ő felkészült a harcra. A helyszín kiválasztása éppen azért jelképes, mert a második világháború kitörése előtt, a még ma is 25 százalékban lengyelek lakta régió – a teljes népesség több mit három százaléka, közel háromszázezer ember – Lengyelországhoz tartozott, de a háború után a nagyhatalmak a határokat nyugatabbra tolták.

A Belaruszban élő lengyelek a rendszerváltás után már számíthattak az anyaország támogatására, most azonban annak befolyása szintet lépett.

Varsó aktívan elkezdte támogatni a Aljakszandr Lukasenkával szemben álló ellenzéket, amelynek vezetője, a száműzetésbe kényszerített Szvjatlana Cihanouszkaja magát nyilvánította az elnökválasztás győztesének. Ezek után nem meglepő, hogy az ellenzéki vezér a lengyel fővárosban lépett először a nyilvánosság elé. Többek között tárgyalt Mateusz Morawiecki lengyel kormányfővel, aki kijelentette, hogy hazája „kész befogadni az üldözésnek kitett belarusz személyeket”. Kisvártatva újabb ellenzéki politikusok vették az irányt Lengyelország felé. Köztük van Veronika Capkala, Cihanouszkaja legközvetlenebb munkatársa, továbbá Olga Kovalkova, aki szintén vezető szerepet vállal az ellenzéki mozgalomban.

Varsónak pontos terve van a belarusz ellenzék hosszú távú támogatására. Többek között finanszírozza a minszki rendszer ellenfeleit, ösztöndíjat kapnak az üldözött diákok és tudósok, megkönnyítik a lengyelországi munkavállalást, valamint pénzzel segíti a független belarusz médiát. Ráadásul politikailag maguk mögött tudhatják a Visegrádi Négyeket: az együttműködés szeptember 11-i kormányfői szintű tanácskozásán a csoport felsorakozott a lengyel álláspont mögött. Mateusz Morawiecki miniszterelnök uniós „Marshall-tervet” is kiátásba helyezett Belarusz számára, hogy gazdaságilag is vonzó kiutat kínáljon az országnak.

Lengyelországnak a belarusz ellenzék felkarolásával geostratégiai megfontolásai is vannak. Varsót ugyanis zavarja, hogy Lukasenko, bár tart a Kreml befolyásától hazájában, mind ez ideig mégis csak Moszkva előretolt nyugati helyőrségeként működött.

A mostani helyzetben pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök már katonai erőt is ígért a belarusz elnöknek a választások után kirobbant zavargások megfékezésére. Figyelembe véve a történelmileg kialakult igencsak hűvös lengyel–orosz viszonyt, érthető a lengyelek aggodalma.

Lukasenkónak is van félnivalója, hiszen bizonyára nem felejtette el egykori ukrán kollégája bukásának körülményeit. Viktor Janukovics ukrán elnöknek, miután 2014-ben az utolsó pillanatban nem írta alá az Európai Unióval kötendő társulási szerződést, és helyette Moszkva anyagi támogatását fogadta el, hatalmas tömegtüntetéssel kellett szembenéznie. Brüsszel közvetítőként ajánlkozott, a tárgyalásokon Lengyelország – akkor a Polgári Platform volt hatalmon – komoly szerepet kapott. Janukovicsot kész helyzet elé állították: vagy lemond, vagy az EU-misszió távozik, szabadjára engedve a népharagot. Úgy tudni, hogy Radosław Sikorski akkori lengyel külügyminiszter tette Janukovics íróasztalára annak általa előre megírt lemondó nyilatkozatát.

Forrás: Magyar Nemzet